Művészetterápia

A művészet hogyan lehet egy közvetítő nyelv?


Szándékosan nem azt írtam, hogy hogyan válhat azzá, mivel majdhogy nem az az állítás is megállhatná a helyét, hogy a művészet, az alkotás, a képi ábrázolása a maga ritmikájával hamarabb alakult ki, minta a szavak által határólt kommunikációs keretrendszere, a nyelvtan.


Az alkotás, akár képzőművészetről, akár zenéről vagy
táncról legyen szó egy ilyen nyelv, melyet bár mindannyian beszélhetnénk virtuózan is, a
feledés homályába veszett, eképp egy újnyelvként tud bemutatkozni egy ember életében.

"A tekintet, mint kapcsolódási pont"

Jobb: Molnár Zsófia
Bal: Lestál Hella

(részelet a közös Rajzfüzetből)

Sokáig azt hittem, hogy feldolgoztam, vagy legalábbis feloldoztattam az alól, hogy valakinek a gyereke legyek. És mégis valahol a múltban maradt egy hiány, amit nem lehet betölteni, hisz nincs arra jelentkező.
Silány egy hiány.
Betömhetetlen, mint egy bölcsesség fog, ami még kisem nőtt, de a parányi így résen máris beszuvasodott.

Kiindulásképpeni alapnak az ember azon vágyát tenném, mely arra irányul, hogy
megtalálja a helyét (szűk)környzetében, társadalmában és végső soron a kozmoszban.
Ezzel párhuzamos célja, hogy egy olyan entitás legyen, akit elfogadnak és szeretnek, aképpen, ahogy ő saját etikai és esztétikai szabályrendszerének megfelel.
Ezt nevezhetjük egy bizalmi alapnak is, hiszen feltételezi az ágens környezete felé és visszafele is azt a köteléket, mely szilárd táptalajául és útjául szolgál az interperszonális kommunikációnak, illetve az ember és
környezete közti dialógnak.

Vágy a befogadásra

Rettenetesen nehéz beszélnem arról, hogy kilencéves korom óta, szinte minden nap gondolok legalább egyszer arra, hogy este hat és nyolc között megölöm magam. Van hogy többször is. És van, vagyis inkább volt, hogy tettekre is váltottam.
Nehéz, mert van, aki már többször hallotta, de nem akart tenni semmit, mert annyira sok volt, hogy nem akart foglalkozni vele. Vagy nem hitte el?
Amúgy lehet tudni, mikor lesz halál közeli elményem. Ha kimondom: tudom, hogy nem örülsz, hogy itt vagyok, de a világon véges számú hely van és mindenhol van valaki, legalább egy növény és senki nem akarja, hogy ott legyek, ezért itt vagyok most, de mindjárt elmegyek.

Egyszer már -azt hiszem - meghaltam. Éreztem, ahogy egy medencében csorgok le a vízzel együtt lágyan, lassan. Később rájöttem az ön-művészetterápiázásaim alkalmával, hogy ez anyám méhe. Vagyis annak az élménye; jobban mondva a születésemé.
A film, amit visszafele játszanak le.

Úgy gondolom sokakkal együtt, hogy a magzat tudata egy az anyjáéval a születése előtt. Meglehet innen az élmény: a világ, amiben vagyok azt szeretné, hogy meghaljak, de nem mer megölni, csak várja, hogy kiszakadjak vagy elhaljak.

Vajon miért vagyok ilyen makacs? Miért maradok mégis mindig itt?

Ha tehetném, visszamennék és megölelném magam.

Ez egy utazás.
Végig kell csinálni.

Valahol messze.

Szimbólumok, mint szavak, nyelvi jelek:

Az alkotás igényének gyökerét szintén a közlésben látom, azonban itt megjelenik egy
harmadik kapcsolódási forma az ember-ember és az ember-környezet(természet) mellett, az
én és az én közötti kommunikáció.
A belső szól a külsőhöz vagy épp a belső üzen mindenkinek (én, természet és ember).
Itt a személy nyomát hagyja vágyainak, kimondani nem mert érzéseinek, céljainak és illúzióinak, de önmagának is üzen saját és kollektív szimbólum rendszerén keresztül.

Úgy vélem gyakran tekintjük csak az aktívan alkotó embert a folyamat részeseként, miközben kifelejtjük a befogadót, aki kapcsolódni képes a látottakhoz. Ezáltal ő maga is a kreációt megszülő, az abban foglaltakat megemésztő és energiáit kiadó ágenssé lényegül.

Ennek a folyamatnak a kiemelését azért tartom fontosnak, mert alapvető szükségletnek látom az embernek az étkezés, alvás, szexualitás és kapcsolódás mellett az érzelmi és szellemi anyagcserefolyamatok zavartalan végbemenetelét.
A (művészeti)alkotások, bármilyen médiumot is alkalmazzanak képesek intellektuális szinteket megléptetni a befogadóval, épp úgy, ahogy az összetett és napjainkban már-már kriminalizáltnak tekintett érzelmi csomók és elakadások megoldásának esetében is anélkül, hogy a befogadó bármely
esetben is észre vénné, hogy valamilyen participiumban fejlődik, tanul.

Áldozat hozatal

Van egy seb a fejemen, amikor 16 évesen a trambulin versenyen szereztem, mert direkt félreugrottam hátraszaltónál, remélve hogy meghalok.
Azóta is elkaparom. Ez már 12 éve. Régen féltem, most már nem, hogy ott megkopaszodom. Nincs is annyira fent, hogy ha ott egyszer begyógyulna a seb és nem lenne hajam észrevehető lenne. Nem aggódom már annyit. Azt hiszem ez annak a jele.

Az álmok, mint olyanok szintén telítve vannak szimbólumokkal. Azonban azok felidézése, vagy rögzítése problematikus. Sokszor a jelen súlya a feldolgozásról szóló egységeket az ébrenlét állapotában is cenzúrázza, így terápiás szempontból ismételten megközelíthetetlenné válnak a krónikus gócpontok.

Viszont ha létezne egy nyelv, melyen bátran megszólalhatunk, mert nehezen kódolható avatatlan szemek számára, meglehet mernénk rajta segítséget kérni, vagy plasztikussága révén rápillantani az adott problémára.

Tézisem, hogy ha nem ismerünk egy nyelvet csak részlegesen, azonban körbe vesznek olyanok, akik csak ezt az idegen nyelvet beszélik, akkor a megfogalmazásunk alárendelőik indirekt módon a közlésvágyunknak, azaz sikeres kommunikáció miatt nem figyelnünk a mondandónk szavakkal kendőzésére.
Azaz a sikervágy hevében szó szerint kiadjuk magunkat, ezáltal egy külső megfigyelő személy számára sokkal láthatóbbá válunk a magunk valójában, mintha mi magunk választanánk egy napot és egy órát ahhoz, hogy mondjuk ugyanennek a személynek beszéljünk elakadásainkról, fájdalmainkról.




Álmom a halakról

Végső kérdés:

Tekinthető-e a terápia alatt készült mű műtárgynak?

Vajon, aki alkot azért kezdte azt el, mert híres művész akart lenni, vagy mert lekötötte figyelmét mondjuk a rajz és a környezete vissza jelezte, hogy foglalkozzon ezzel?
De miért kötötte le a figyelmét az alkotási folyamat? Miért fejlődött benne napról napra a szabad idejében, ha nem arra készült, hogy valami megnyugvást találjon esetleg elmondjon valamit?
Vajon kiderülne-e a tehetség, ha a létrehozója nem lenne ezzel együtt figyelmesebb érzékenyebb a környezetére?
Orsós László Jakab így fogalmaz: Vannak emberek a kik képesek észlelni a körülöttük forgó világot, ennek hiánya a legnagyobb akadálya az íróvá válásnak.

Tehát a művész egy reflektív, öntisztító entitás, aki precízen tud fogalmazni a saját médiumában? Vagy egy ember, akinek ez a szakmája ezért ő ezzel foglalkozik, így nem mosható egybe tevékenysége az összes ember egzisztenciális igényével, az érzelmi anyagcserével, azaz annak egy stációját valamilyen formában rögzítő személlyel?

A kígyó levedli bőrét